Gőz József írása

 

 

Hetvennyolcadik életévében elhunyt Szabó András belgyógyász és akupunktúrás orvos, aki nem mellesleg egyik törzstagja volt
az Oxigén Kupa erdei futóversenynek is. A sokoldalú, előadóművészként is elismert orvos-atléta nem volt élsportoló.
Számára a futás a sokoldalú, szellemileg és fizikailag is friss ember létének egyik alappillére volt. Mégis olyan elánnal vetette be
magát a szenior versenyzésbe, mintha egy hajdani élsportoló küzdelmeit kívánta volna fölidézni. Újdonság volt életében a test
összes energiájának a mozgósítása a kívánt cél érdekében. Aki ilyen jelleggel sportolt, megérti: így lehet részese egy –
sportszempontból – átlagos képességű atléta egy világcsúcstartó érzéseinek. Mindkettőnél ugyanaz jelentkezik a táv végén.

 

Bámultam, s elismertem ezt a képességét. Többször előfordult, hogy amint ereje utolsó megfeszítésével célba ért, még egyet
már nem tudott lépni, elesett, lerogyott. De olyan is történt, hogy 200 méterrel a cél előtt játszódott le a drámai jelenet.
– Mi van veled? - kiáltottak rá sporttársai. Ekkor föltápászkodott, (mint egyik kedvenc költője írta: Kiálts rám, fölkelek!),
s ha lassabban is, de befutott a célba.

 

Egymás kezéből vettük ki a korosztályos pályacsúcsot. Hol ő döntötte meg az enyémet, hol én az övét. Természete ismeretében
állíthatom: jót mosolyoghatott, amikor megtudta, mindkettőnkét túlszárnyalták…

 

Aztán egyszer csak nem jelent meg a soron következő Oxigén Kupán. Hiányzott. Felhívtam, s akkor mondta el, hogy még nehezebb
– mint orvos tudta: a végső - futam kezdődött el számára. A gyilkos kórral kell megküzdenie. Ekkor is bevetette magát a harcba,
de sajnos nem baráti ellenfél várt reá, mint az Oxigén Kupán, hanem alattomos gyilkos, a valószínűtlen és ritka helyen jelentkező rák.

Vesztett ebben a harcban. De elnyerte a futótársak jó emlékezetét.

 

András, nyugodj békében!